Kivételesek.A siker másik oldala. - Malcolm Gladwell 2017. január 10.
A Máté-hatás
Az első fejezetben a szerző bemutatja a kanadai hoki ligát és annak eredményeit. A világon mindenki elismerően beszél a kanadai hokiról, mert annak teljesítménye valóban rendkívüli. Minden játékost besorolnak már kicsi korától valamelyik klubba játszani, országszerte.
"Kanadai kissrácok erzeiről mondható el, hogy előbb kezdtek el hokizni mint óvodába járni".
A gyerekeket 15-16 éves kortól négy csoportba sorolják:
I. Házi klubok/egyesületek. Itt hobbi szinten játszanak.
II. Junior B csoport - Kanada falvainak hokicsapatai is itt vannak.
III. Junior A csoport - a jókat ide viszik játszani.
IV. Major Junior A csoport - a legelitebb csoport.
A Major Junior A csapatokban nem vásárolható meg a tagság, és kizárólag eredmények alapján lehet oda bejutni. Kizárólag a pályán elért eredmény számít, csak a szuper játékosokat választják be. Tehát úgy tűnik, hogy csak aki keményen küzd és ügyes, az juthat be ide.
Azonban, mint később kiderül, ez nem egészen így van. Mármint nem teljesen csak az egyén teljesítményén múlik az, hogy bekerül-e az elit csapatokba. A szerző bemutat egy táblázatot az egyik elit csapat játékosainak nevével, magasságával, súlyával, születésnapjával és születési helyével, valamint hogy jobb- vagy balkezes-e az illető. A táblázat elemzéséből kiderül, hogy a 25 játékosból 17-en január és április között született. Felmerül a kérdés: vajon lehetséges, hogy az év első negyedében született gyerek tehetségesebb, mint az átlag?
A válasz természetesen nem, nem tehetségesebbek. A magyarázatot pedig az ekkor született gyerekek túlnyomó jelenlétére az elit csapatokban máshol kell keresni. Ráadásul a magyarázat egyszerű: a korosztály besorolási határa, ami január 1.
Mit jelent ez? Azt, hogy ha egy gyerek január 1-ig betöltötte a 9.-ik életévét, őt be lehet iratni az adott korosztályba. Aki viszont már január 2-án tölti be a 9. évet, őt csak a következő évben lehet beiratni. Másként mondva, aki január 2-án tölti be a 9. évet , az csak jövő év január 1-től fog bekerülni ugyanabba a csoportba, ahová azok is kerülnek, akik ugyanazon év december 31-én töltik be a 9.-ik évet. Vajon lesz-e különbség az ugyanazon csoportban játszó két gyerek teljesítménye között?
Nyilván lesz, hisz aki január 2.-án lett 9 éves gyakorlatilag majdnem egy teljes évvel nagyobb mint a másik gyerek. Ez pedig nagyon nagy fejlődésbeli különbséget jelenthet abban a korban. Emiatt sokkal valószínűbb, hogy a januári gyerek(ek)et fogják tehetségesebbnek ítélni és őket fogják tovább válogatni az elit csapatokba. Emiatt egyre jobbak és a tanárok/edzők szemében egyre ügyesebbek lesznek.Tehát akik az év vége felé születtek, a kanadai hokivilágban egy nagy hátránnyal indulnak, ami ráadásul életük végéig megmarad.
Miért marad meg a hátrány? Azért, mert az év elején születetteket, kikről azt gondolják, hogy tehetségesebbek (pedig tulajdonképpen fejlettebb gyerekek), beválasztják az elit közé és nagyobb odafigyelést kapnak. Többet edzik és tanítják őket, többet fektetnek beléjük - és ezáltal az évek során valóban jobbak is lesznek, mint a többiek. Amint a szerző további adatokkal kifejti, ez a jelenség igaz más sportágakra is, ahol egyetlen besorolási nap van (foci, baseball).
Sőt, az iskolai teljesítményről is ugyanez mondható el. A tanulmányi eredmények ugyanazt mutatják, mint a sportbeli eredmények: általában azok a gyerekek teljesítenek jobban, akik a legidősebbek az adott korosztályon belül. Tehát ami eleinte kis veleszületett előnyként jelentkezik, az idők során jelentős előnnyé alakul. Az egyetlen kivétel ez alól Dánia, ahol 10 éves korig nem választják ki a gyerekeket, pontosan azért, hogy elkerüljék a tehetség és fejlődésbeli különbség összetévesztését.
"A gazdagok kapják a legnagyobb adókedvezményeket."
"A legjobb tanulók kapják a legszínvonalasabb oktatást és legnagyobb támogatást."
"A legügyesebb sportolók kapják a legjobb edzéseket és odafigyelést. "
Ezt a hatást Robert Merton pszihológus Máté hatásnak nevezte el, mert Máté evangéliumában (25,29) meg van írva, hogy: "Mert annak, akinek van, még adnak, hogy bőven legyen neki; akinek meg nincs, attól még amije van is, elveszik ".
Másként mondva, ha azt akarod, hogy növeljed gyereked esélyét a jó eredményekre, akkor irasd be őt olyan osztályba, ahol az idősebbek közé fog tartozni. Ez nem garancia a sikerre, de egy kis segítséget jelenthet neki.
A 10 000 órás szabály.
Vajon Bill Joy, Bill Gates, Beatles sikeréhez mi járult hozzá?
Kétségtelenül mindhárom esetben nagy tehetségekről van szó, azonban elégséges-e a tehetség a sikerhez?
Bill Joy, akit a modern számítástehnika egyik legfontosabb emberének tartanak, nemcsak tehetséges volt, hanem rendkívüli lehetőségeket is kapott élete során. Olyan lehetőségeket, amiket mások nem kaptak meg, akkor sem ha tehetségesek voltak. Bill 16 évesen iratkozott be a Michigani Egyetemre 1971-ben. Pontosan abban az évben nyílt meg a Michigani Egyetemen a világ egyik legmodernebb számitástehnikai központja. Billnek szerencséje volt, mert lehetőséget kapott a legmodernebb számítógépen tanulni és programozni. Rengeteget programozott, éjjel-nappal a laborban volt. Később egy kisebb csapattal újraírták a UNIX kódot, melynek nagy része még ma is változatlan.
A szerző bemutat egy kísérletet, melyet K. Andres Ericsson végzett el két munkatársával híres berlini Zeneakadémia hallgatóin. A kísérlet a következő:
Az összes diákot három csoportba sorolták, tudásuk alapján. Az első csoportba a ragyogó csillagok kerültek, akikről azt gondolták, hogy világhírű szólisták lehetnek. A második csoportba a jók kerültek. A harmadik csoportba pedig azok, akik nem gondolták, hogy valaha is profit zenészek lesznek - ők iskolai zenetanárnak készültek. Ezek után minden zenésznek feltették a kérdést: kb. hány órát gyakoroltak pályafutásuk alatt?
Mindhárom csoport tagjai 5 évesen kezdték a zenélést. Az első csoport tagjai viszont többet gyakoroltak, mint bárki más: 9 évesen heti 6, 14 évesen heti 16 órát játszottak, míg 20 éves korukban már heti 30 órát. Folyamatosan egyre többet gyakoroltak, céltudatosan hegedültek. Egy gyors utánaszámolás alapján az első csoportban levők 20 éves korukig átlagosan 10 000 órát gyakoroltak már. Ezzel szemben a második csoportban levők 8 000 órát, míg a leendő zenetanárok kb. 4 000 órát fejenként.
Ericssonék ezután ugyanezt a kísérletet elvégezték a zongoristák körében is. Az amatőrök soha nem gyakoroltak többet heti 3 óránál, és 20 éves korukig kb. 2 000 órát játszottak. Azonban a hivatásos zongoristák folyamatosan növelték a zongoránál töltött óráik számát, és 20 éves korukig ők is a 10 000 óra gyakorlást érték el.
Ráadásul Ericcsonék egyetlen olyan "szuper tehetséget" sem találtak, aki úgy lett sikeres, hogy kevesebbet gyakorolt volna kortársainál. Pont ellenkezőleg. Minden tehetség mögött rengeteg munkát találtak - legalább 10 000 órát. Ez volt a sikerük titka. Hasonló következtetésre jutott Daniel Levitin neurológus, Michael Howe pszihológus, Harold Schonberg zenekritikus is.
Azonban ez nem minden. Ahhoz, hogy valaki ilyen sokat tudjon gyakorolni, nem elég tehetségesnek lenni. Sokszor megfelelő időben és a megfelelő helyre kell születni. A rosszkor született hokitehetségeket nem válogatják be a kanadai elit csapatokba. Ha valaki a harmadik világ országaiban születik tehetségesként, nincs hol gyakorolnia, és tehetsége nem bontakozik ki. Bill Joy esetében is érvényes ez a szabály. Ő már a 1970-es évek elején kezdett el programozni, amikor a számítógépek akkorák voltak, mint egy szoba. Ugyanebben a korszakban jött be egy nagy áttörés: amikor rájöttek, hogy a lyukkártyás megoldás helyett (amikor a számítógép egyetlen programot futtat) egyidejűleg több programot is lehet futtatni, ha átírják az operációs rendszert. Ez kapóra jött Bill Joynak, aki pont abban az időben minden idejét programozásra szánta. Sokszor egyetemi óráira is elfelejtett bemenni. Bill Joy az interjú alatt utánaszámolt, mennyit is foglalkozott programozással - kezdés Michiganben, ezenkívül a nyarakat , majd éjjel-nappal programozás a Berkeley egyetemen . Vagyis kb. 10 000 óra?
A fejezetben hasonló következtetésre jut a szerző a Beatles kapcsán is.
A Bill Gates esete is nagyon hasonlít a Bill Joy esetéhez, a következtetés pedig azonos.
A zsenikkel az a baj...
Tovább boncolgatva a sikeres emberek kérdéskörét, a szerző bemutatja nekünk Chris Langan-t, egy amerikai úriembert, akinek a IQ szintje 190 (összehasonlításul Einstein IQ szintje 150 körül volt). Chris egész életében okos volt, már kiskorában is látszott: 6 hónaposan beszélt, 3 évesen ismerte a betűket, stb. Az iskolában is kitűnt a tehetsége, kevés tanulással képes volt jó jegyeket kapni. Mindezek ellenére Chris nem nevezhető sikeres embernek, nem futott be fényes karriert. Vajon miért?
A jelenség jobb megértéséhez a szerző megemlít egy nagyon híres kísérletet, mely "Terman és a termeszek" néven vonult be a történelembe. Miről is szólt a kísérlet? Lewis Terman pszihológus 1921-ben kiválasztotta egy óriási, 250 000 gyerekes mintából azokat, akik már gyerekkorukban a legokosabbak voltak és a legmagasabb IQ-val rendelkeztek. Közel 1500 ilyen gyereket választott ki. Ezeket a gyerekeket végigkísérték életük során és figyelték fejlődésüket, mert meg voltak győződve, hogy az IQ szintjük alapján fantasztikusan sikeres emberek lesznek, és meg fogják váltani a világot. Azonban hosszú évek után a kísérlet eredménye teljesen más lett, mint amire Terman számított : a kiválasztott gyerekekből nem mindegyik lett sikeres. Sőt, a kísérlet során sikerült "elszalasztani" két későbbi Nobel-díjast, akik gyerekkorukban nem voltak elég okosak ahhoz, hogy bekerüljenek a kiválasztott gyerekek közé (bár benne voltak a mintában).
A dolgok viszont akkor válnak érdekessé, amikor a szerző a michigani és más egyetemek eredményeivel bebizonyítja, hogy a kisebbségek (akik számára elkülönítenek minden évben egy bizonyos számú helyet a felvételiken), ugyanolyan jól teljesítenek az egyetem után karrierük során, mint a fehérek, s mindezt annak ellenére, hogy esetleg az átlagnál kisebb jeggyel nyertek felvételt az egyetemre. S miért? Azért, mert bár nem voltak okosabbak, mint a fehérek, "elég okosak" voltak ahhoz, hogy sikeresek legyenek, más jellemzők és vonások segítségével. Az egészet úgy kell eképzelni, mint a kosárlabdát: a magasság fontos ahhoz, hogy jó játékos legyen valaki, de egy bizonyos magasság felett (pl. 2m) már nem csupán a magasság számít, hanem a gyorsaság, sebesség, kitartás, és mások.
A Terman kísérlete mindenek felett bebizonyította, hogy a sikeresség nem egyenesen arányos az IQ-val. Pontosan ez az oka annak, hogy Chris Langan, bár mindenképpen egy zseninek tekinthető, egész életében nem volt sikeres és kidobóemberként kereste kenyerét, valamint idősebb korára egy farmon gazdálkodott. Tehát az a következtetés vonható le, hogy az IQ bár szükséges, de nem elégséges feltétele a sikernek, és más tényezők is befolyásolják a sikerességet.
Bitai László « vissza
Szólj hozzá!
|