Magyar királyok gazdaságpolitikája: Károly Róbert (1301-1342)
2009. október 18.

Szent István királyunk egy új utat nyitott őseink számára: letelepedtünk, megszűntünk vándornép lenni és felvettük a kereszténységet, ami szintén az európai integrálódásunknak egy szükségessége volt. Mindezek mellett több magyar király is felismerte a gazdasági integrálódásnak a szükségszerűségét. Magyarország továbbra is egy vándornépekre jellemző gazdasággal rendelkezett: a gazdaság gerincét a mezőgazdaság  jelentette, ezen belül főként az állattenyésztés dominált. Magyarország gazdaságilag továbbra is elmaradottnak számított az európai térségben.

Károly Róbert (1301-1342) királyunk volt az egyik olyan uralkodónk, aki felismerte a helyzet súlyosságát és hatalomra jutása után keménykezű politikába kezdett, helyreállította az ország egységét és a királyi hatalmat, visszaszerezte a királyi birtokokat, amik ebben az időben az ország mintegy 20%-át tették ki. A megerősödő királyi hatalomnak a feudális nagybirtokosság lett a támasza. Ebben az időben emelkedtek fel többek közt a Szécsiek, Báthoriak, Lackfiak, Kanizsaiak, akik hűek maradtak ahhoz a királyhoz, akinek hatalmukat, birtokaikat köszönhették. A király erre a felé hű rétegre alapozva hozta létre az új hadseregét, a banderiális hadsereget.

Károly Róbert újjászervezte a gazdaságot, és megerősítette a királyi hatalmat, az interregnum ideje alatt jelentősen meggyengült államháztartást új alapokra helyezte. A királyi, a magánbirtokok nagymértékű megfogyatkozása miatt, - azok jövedelme nem volt kielégítő a kincstár számára - más bevételi források után volt kénytelen nézni. Az új bevételi forrása –jórészt Nekcsei Dömötör tárnokmester nevéhez köthető - a királyi felségjog alapján szedett jövedelmek, a regálék lettek:

•    a megreformált bányamonopólium

•    a pénzverés monopóliuma    

•    a harmincadvám

•    és a jobbágyok első adója, a kapuadó

Az egyik legfontosabb intézkedése a bányareform volt. Magyarország a korszakban igen jelentős kiaknázatlan nemesfém lelőhelyekkel rendelkezett. A földesurak azonban nem részesedhettek a birtokukon lévő ércek jövedelméből, illetve a királyi felségjog alapján az uralkodó a bányaművelésre alkalmas területeket bármikor megvásárolhatta, vagy elcserélhette, ezért a földesurak igyekeztek bányáikat, felfedezett lelőhelyeiket titokban tartani. Károly Róbert hamar belátta, hogy az erős gazdaság megteremtéséhez elengedhetetlen az ásványkincsek kiaknázása, 1327-es intézkedése nyomán megszűntette a bányászat királyi monopóliumát (eddig a földesúr a birtokán talált érclelőhelyet kötelezően felajánlotta a királynak, helyette cserebirtokot kapott), a földesurak a bányák feltárása után is változatlanul birtokolhatták addigi birtokukat, illetve, hogy a birtokokon feltárt bányák jövedelméből a földbirtokos is részesülhetett: a királynak fizetendő bányapénz, (urbura) harmada a birtokos kezébe jutott. (az urbura mértéke különböző volt: az aranynak egy tizede, az ezüstnek egy nyolcada), ezáltal az uralkodó érdekeltté tette a földesurakat a lelőhelyek feltárásában.

A pénzverési monopólium volt az egyik legfontosabb jövedelemforrása a középkori államoknak. A király csehországi német bányászokat hívott az országba, akik fellendítették a bányászatot. A bányák számának ugrásszerű megnövekedése után a Károly Róbert rendeletben kötelezte a földbirtokosokat, hogy a kibányászott nemesércet kötelező módon beváltsák a király által kibocsátott pénzre. A beváltással közel 35-40%-os haszonra is szert tett a kincstár, ugyanis a királyi kamarák csak súlyban egyező mennyiségű aranypénzt adtak, aminek nemesfém tartalma jócskán alulmúlta az ércét. Magyarország a bányareformok nyomán ebben az időben Európa leggazdagabb aranytermelőjévé vált, évi 1500-2000 kg-mal Európa aranytermelésének közel ¾-ét Magyarország adta, s ezüstbányászatban is csak Csehország múlta felül és a Magyrországon termelt évi 10 tonna ezüst az európai termelés ¼ -ét adta. A bányászat fő központjai Körmöcbánya, Selmecbánya és Besztercebánya voltak.

Magyarország pénzügyi életében nagy bonyodalmat okozott, hogy kb. 35-féle hazai és külföldi pénz volt forgalomban. Ezt az átláthatatlan helyzetet értékálló aranyforint (firenzei mintára) kibocsátásával oldotta meg (1325). A váltópénz ezüst volt, egy aranyforint 16 ezüstgarast ért, egy garasnak pedig 6 ezüstdénár felelt meg. A pénzverést, az adóbehajtást és a nemesfémforgalmat a kamarai szervezet ellenőrizte, amiket gazdag polgároknak adtak bérbe, élén a kamaraispánnal. A kamaraispán felett a tárnokmester állt (Károly Róbert idejében Nekcsei Dömötör). Az új pénz értékállóságát az évenkénti beváltás – a kamara haszna- megszűntetésével biztosította. A kitermelt nemesfémet a termelők kötelesek voltak nyers állapotban beszolgáltatni a felállított tíz pénzverő kamara egyikénél, ahol vert pénzt kaptak érte (a veretlen ezüstöt és aranyat kivonták a szabad kereskedelmi forgalomból). A vert pénz kevesebb nemesfémet tartalmazott a beszolgáltatottnál (45-50 %-kal). Károly Róbert Firenzéből hozatott pénzverő mestereket, akik Körmöcbányán, az aranytermelés központjában rendezkedtek be.

A kamara hasznával kieső jövedelmeket, a jobbágyportánként szedett kapuadó bevezetésével pótolta (továbbra is a kamara haszna címen szedték). Nevét onnan kapta, hogy beszedése azokra a jobbágyportákra vonatkozott melyeknek kapuján egy szénásszekér befért. Beszedését a kibontakozó árutermelés és pénzgazdálkodás tette lehetővé, illetve serkentőleg hatott rá.

A királynak közvetlen érdeke fűződött a kereskedelem támogatásához, az ebből befolyó harmincadvám miatt: a nyugati és az északi irányú kereskedelem értékének harmincad részét (az áru értékének 3,33%-a) tette ki. A balkáni kereskedelem vámja pedig a forgalom értékének huszada volt. A késő középkorban az ország fő gazdasági partnerének Németország és Itália számított, bár a lengyelországi és havasalföldi forgalom sem volt elhanyagolható. A kivitel zömét Mátyás koráig élőállat – elsősorban az akkor még ritka, nagy testű szarvasmarha -, bor és réz tette ki. A behozatalban mindvégig luxuscikkek álltak az első helyen, kivált különleges textíliák, kések, keleti fűszerek, melyek az udvar és az előkelők presztízsfogyasztását elégítették ki. Valószínű, hogy az import értéke jócskán meghaladta az exportét, és a tartósan passzív külkereskedelmi mérleget az ország aranyban és ezüstben egyenlítette ki. Mind az importot, mind az export nagy részét itáliai kereskedők bonyolították le, többjüknek a legfontosabb magyar városokban is voltak lerakataik vagy képviselőik. A legjelentősebb piac Buda volt, az udvar jelenléte folytán itt volt a legnagyobb a kereslet luxuscikkek iránt. A forgalom össz-volumene azonban nem volt igazán jelentős, 1400 táján a harmincadvámok alig 6 %-kát tették ki a kincstár bevételeinek.

A nyugat felé irányuló magyarországi külkereskedelem hasznát már a XIV. század eleje óta a bécsi kereskedők fölözték le, mivel árumegállító joggal rendelkeztek. Ez nem csak a magyar árukat sújtotta, hanem a cseh és a lengyel külkereskedelem érdekeit is sértette. Az 1335. évi visegrádi királytalálkozón, ahol Károly Róbert meghívására a cseh Luxemburgi János és a lengyel III. Kázmér vett részt, a három ország kereskedelmi megállapodást kötött. A cél Bécs árumegállító jogának kiküszöbölése volt egy új útvonallal: Buda, Esztergom, Brünón át Nürnberg, Köln, illetve Kassán keresztül Krakkó felé. Megjegyzendő, hogy napjaink Európai Uniójának is a belső vámok megszüntetése volt az egyik alapvető célja, hogy a kereskedelmet fellendíthesse. Ezt kisebb méretben, de megvalósították a magyar, a cseh és a lengyel uralkodók a visegrádi találkozó után.

Károly Róbert politikája kedvezett a gazdaság fejlődésének. Az addig ritkán lakott országrészek benépesültek. A király által behívott német bányászokat pedig jelentősen hozzájárultak az ország gazdasági fejlődéséhez.

A jobbágyok az erdőirtásokkal, mocsarak lecsapolásával új területeket tettek termővé, amiket a fordítóeke használata jóval termékenyebbé tett. Növekedett a szőlővel és gyümölcsfákkal beültetett területek nagysága, fejlődött a kertgazdálkodás. A földbirtokosok csökkentették a saját használatukban lévő földterületet. A parasztoknak állandósult a falubeli házhelye, s a határbeli külsőségek: szántók, rétek együtt alkották a jobbágytelket. A földesúri járadék alapja a jobbágytelek lett, a robot elveszítette jelentőségét, s az árutermelés és pénzgazdálkodás elterjedésével egyre inkább pénzadót követelt.

Az árutermelés és pénzgazdálkodás hatására a jobbágyok egyre több terméket vittek a piacra. Ezekből a vásáros helyekből jöttek létre a mezővárosok. A mezőváros a földesúr birtokán volt, tagjai évi egy összegben fizethették az adót, vásártartási joggal rendelkezett, önállóan választhatták a bírót, a földesúr beleszólásával. A XIV. századi mezővárosok egy részét a király közvetlenül hatalma alá vont. Károly Róbert tudatosan védelmezte és fejlesztette őket, s végül egy részük szabad királyi várossá fejlődött. A szabad királyi városok a királynak adóztak évi egy összegben, rendelkeztek vásártartási- és árumegállító joggal, pallosjog joggal (halálos ítéletet is hozhattak), vámmentességgel, védőfalat építhettek, igazságszolgáltatásukat a királyi tárnokmester látta el. Az uralkodó számára politikai támaszt is jelentett a gazdag városi polgárság. A XIV. század második felében a kézművesség hatalmas fejlődésnek indult, megjelentek a céhszervezetek. Mindezek egy alapos gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésnek tették le az alapjait.

Dr. Tóth Szilárd egyetemi adjunktus, Bábes-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár

« vissza

Szólj hozzá!